A 80-as években, ha valaki a nyugati határ felé tartott a - például a soproni vagy szombathelyi gyorsvonaton - gyakran találkozhatott civil ruhás határőrökkel, akik igazoltatták az utasok egy részét illetve az ulti cél felől érdeklődtek. Ma már teljes joggal felháborodnánk az efféle eljáráson, de akkor így működtek a dolgok. Sietek leszögezni, hogy semmi megfélemlítő nem volt a dologban és soha nem korlátoztak utazásaimban, inkább csak afféle hivatali fontoskodásnak, packázásnak tűnt. Három kis rövid történet jutott eszembe ebből az időből, amit most megosztok Kedves Olvasóimmal.
Térkép
Egy hosszú hajú, egyedül utazó fiatalember csöves farmerban és hosszú bársonyingben persze nem kerülhette el az igazoltatást. Miután a szigorú tekintetű 40 év körüli hivatalos személy az igazolványomban nem talált semmi kifogásolhatót, megkérdezte, belenézhet-e a farmerszövetből készült tarisznyámba. Nem volt semmi titkolnivalóm, a szokásos praktikus úti dolgokon kívül csak egy Magyarország térkép volt nálam. Nem valami spéci, titkos jelekkel teli mappa, hanem egyszerű kereskedelmi forgalomban kapható autós vagy turistatérkép. Az éber belügyes azonban sehogyan sem akarta megérteni, hogy minek nekem térkép az utazáshoz. Nem nyugtatta meg az érvelésem, hogy általában így szoktam utazgatni, kinézem magamnak az érdekesnek ígérkező helyeket megnézem, hogyan juthatok el oda, stb. Természetesen érdekelte a célállomásom is. Amikor elmeséltem, hogy a nagycenki Széchenyi múzeumot és múzeumvasutat szeretném megnézni még bedobott egy végső elterelő "hadműveletet":
- Zárva van a múzeum. Nem hallotta?
- Nem.
- Pedig az újság is megírta.
- Nem olvastam....
- Ki tud erről az utazásról?
Bár elmúltam 18 éves de azért nyugodtan és őszintén felelhettem:
- Természetesen a szüleim.
Visszaadta a térképemet, majd ezekkel a kedves szavakkal búcsúzott el tőlem:
- Kíváncsi lennék erre az utazásra!
Utólag belegondolva talán azt kellett volna erre mondanom, hogy "majd küldök egy képeslapot", de nem akarom kiszínezni a történetet, nem voltam ennyire "tökös" gyerek.
Szolgálati út
Az előbbihez hasonló helyzet, azzal a különbséggel, hogy a külsőm már sokkal konszolidáltabb volt. Abban az időben a személyi igazolványba a munkahely is be volt jegyezve. Nekem nevezetesen a rendkívül jól hangzó "Információtechnika Vállalat". A fiatalabbak kedvéért: akkor még az információ, informatika, és még számtalan hasonló mára közismerté vált fogalom annyira nem volt elterjedt kifejezés. Mindenesetre ez a bejegyzés igen barátságossá tette a derék járőrt.
- Valami szolgálati út?
- Igen. - válaszoltam és igyekeztem nem nagyon elpirulni a kis füllentéstől.
Nem tudom mire gondolhatott, de gyanítom nem arra, hogy "csak" irodagép-műszerész vagyok. Mindenesetre jó utat kívánt, és mosolyogva adta vissza a papírjaimat.
Földi
Ez elég szokványos történet, de jó érzéssel gondolok rá vissza. Korombeli határőr igazoltatott, komoly arccal a Sopron felé tartó gyorsvonaton. Mikor belenézett az igazolványomba, felragyogott, és hivatalosból egyből tegezésre váltott:
- Te Polgárdiban laksz? Képzeld én meg Szabadbattyánban! Ismered a…
Tovább már nem részletezem a szívélyes beszélgetést. Közös ismerősünk nem igazán akadt, de szóba kerültek pl. a kőszárhegyi "Inga bulik". (Kedvelt zenekar volt, akik igen jól játszották az aktuális slágereket.) A lényeg, hogy már nem kellett beszámolnom, hogy hová utazom és miért.
